DÖNTÉSEK ÉS ÍGÉRETEK
Esteledett. A leszálló nap sugarai végigvágtak az irhatetőkön, s vörösre festették a cellák belsejét. A vérszomjas állatok türelmetlenül járkáltak, kúsztak, vonaglottak a rácsok mögött, és az estebédet várva idegesen üvöltöttek, csikorogtak, huhogtak, feszülten csattogtatták rágóollóikat.
— Csend legyen már! — bömbölt Rikus, de tudta, hiába.
Felesleges zajongani, mondta a gaj. Attól nem jön hamarabb az etetőember.
Nem érdekel az etetőember, válaszolta a mul. Egy kis nyugalmat akarok!
Rikus a cella egyik sarkában halomra hajigáit rongyok tetején ült, és a Yariggal vívott aznapi harc során szerzett mély horzsolásokat piszkálgatta. A helyiség szemközti sarkában kuporgó törpe sokkal könnyebben megúszta az összecsapást, de ő is tetőtől talpig tele volt mélyvörös foltokkal. Nem sokat törődött a sebeivel, minden figyelmét pörölyének szentelte: a bőrszíjakat rángatva a nyélre próbálta szorosabban ráerősíteni a kődarabot.
A Boaz helyére kirendelt fiatal templomos megengedte gladiátorainak, hogy éjszakára maguknál tartsák fegyvereiket. Rájött ugyanis, hogy a harcosok sokkal jobban bíznak felszerelésükben, ha maguk készíthetik elő. A jelek szerint azt is felfogta, ha a gladiátorok szökni akarnának, fegyvereiknek úgysem vehetnék hasznát a mágikus erővel rendelkező templomos őrökkel szemben, akiket Sadira szökésé után Tithian nagyúr a telep köré állított.
Rikus sziszegve megtapogatta az oldalát, és végighúzta az ujját az egyik seben.
— Ma meg akartál ölni, Yarig? — kérdezte tréfálkozva.
— Miért ölnék meg egy barátot? — kérdezett vissza a törpe. Ajkát a tőle megszokott komolysággal szorította össze. — Ostobaság volna.
— Te csak ne panaszkodj amiatt, hogy Yarig milyen keményen küzd! — szólt közbe Neeva. A cella közepén ült, és egy rágóolló ívelt darabkájával új élt csiszolt Rikus rövid kardjára.
Amikor a mul nem válaszolt, a nő folytatta:
— A cselédlányok keményebben verekszenek, mint ahogy te az utóbbi időben harcolsz. — Az obszidiánpengére szorította a kitines ollót. A pengéről lepattant egy pici darabka, és a Neeva lábánál sötétlő szilánkhalomra hullott. — Ha nem vered ki a fejedből azt a leányzót, a játékokon mind a ketten pórul járhatunk.
— Meg fogjuk nyerni a versenyt — morgott Rikus. — Emiatt ne aggódj, Neeva.
A mul nem próbált sem vitatkozni, sem védekezni. Nem tagadhatta, az elmúlt néhány napban valóban sokat gondolt Sadirára. Felelősnek érezte magát a történtekért, de nem tudott segíteni rajta. Az egymásnak ellentmondó érzések felébresztették bűntudatát, emiatt pedig képtelen volt a harcra összpontosítani.
Az állatok zajongása egyre kibírhatatlanabb lett, és kis idő múlva mind tombolt. Általában akkor viselkedtek ennyire idegesen, amikor megérkezett az etetőember, de most még messze volt a vacsoraidő. A mul mormogó beszédhangokra lett figyelmes. A másik három gladiátor folytatta a munkáját, ám ő felállt és a vasrácshoz lépett. Éppen akkor ért oda, amikor a négy köpenyes férfi megjelent a folyosón. Egyiküket Rikus azonnal felismerte. Éles arcvonások és hosszú, copfba fogott aranybarna haj... Tithian nagyúr!
Nincs étel, Rikus!, panaszkodott a gaj.
Az etetőember majd később jön, felelt a mul. Csak türelem! Ezekkel pedig én akarok beszélni.
A gaj kivonta magát Rikus tudatából. Hallgatott.
— Gondolom, nem azért jöttél, hogy visszakísérj a szobánkba — mondta Rikus.
— Ne reménykedj — felelte Tithian. — Az a legkevesebb, amit Boazért tehetek, hogy az általa kirótt büntetések továbbra is érvényben maradnak. Egyébként az új idomárom szerint Sadira szökése óta szánalmas teljesítményt nyújtasz.
— Még nem jöttem teljesen rendbe a gajjal vívott menet után — mondta Rikus. Megpróbálta másra terelni szót. Nem szeretett Sadiráról beszélni, minél kevesebbet tud a főtemp lomos a lány iránti érzéseiről, annál jobb. — Egy-két napon belül a régi leszek.
Neeva fintorogva a mulra nézett, de nem szólt.
— Ha így áll a dolog, talán érdekel, mi történt azzal a cselédlánnyal — mondta Tithian gúnyosan.
— Hát persze, hogy érdekel! — morgott Rikus. Észrevette, szabadon hagyott egy támadási felületet, ezért hozzátette:
— Hálával tartozom neki. Ez becsületbeli ügy a számomra.
— A becsületet mindig eltúlzottan nagyra értékelték. — mondta Tithian hűvösen.
— Egy rabszolgának nincs más, nagyuram — szólt közbe Yarig, de fel sem állt. — Rikuson talán segíteni fog, ha megtudja, mi lett Sadirával.
— Meglepően okos beszéd egy törpétől. — Tithian előrébb lépett és Yarigra nézett.
Rikus azonnal észrevette, hogy átnyúlhatna a rácsok között, és elroppanthatná a főtemplomos nyakát. A gondolat olyan kellemes volt, hogy eljátszadozott vele: elképzelte, hogyan recsegne gazdája gerince a kezei között. Mégsem mozdult, nem támadott. Még mindig nem tett le arról, hogy a ziggurat átadását követő játékon vívja ki a szabadságát.
A mul vérszomjas arckifejezése nem kerülte el Tithian figyelmét. Gyorsan hátrébb lépett.
— Az őreim szemhunyásnyi idő alatt megölnének.
— Lehet. — Rikus ravaszkásan mosolygott. — De lehet, hogy mégsem. Mi történt Sadirával?
A főtemplomos vihogott.
— Először te mondd el, mit akar tőled a Titkos Szövetség.
Rikus végighúzta kezét tar koponyáján.
— Nem tudtam, hogy akarnak tőlem valamit — mondta. Hirtelen megjelent előtte Sadira arca. Lehet, hogy az a lány valamilyen kapcsolatban van a Titkos Szövetséggel? — Az Elfátyolozottak nem szokták megbundázni a gladiátorok harcát — tette hozzá gyorsan.
Tithian az egyik emberére, egy fiatal, dülledt szemű férfira pillantott.
— Igazat beszél?
Az ifjú bólintott.
— De azt tudja, hogy Sadira varázslónő...
Rikus rájött, hogy rászedték. Villámsebesen kidugta karját a rácson.
— Elmefürkész! — sziszegte, és a meglepett fickó köpenyébe markolt. Magához rántotta, és a rácshoz csapta a fejét. Amikor a templomosok társuk segítségére siettek, Rikus szabad kezével megragadta az elmefürkész gégéjét. — Széttépem a torkát!
A fiatal templomos reszketett.
— Vissza! — hörögte társainak.
Yarig és Neeva közben Rikus mellé állt. Anezka az árnyékok közt lapult — valószínűleg a büntetést akarta megúszni, amivel a templomosok megtorolják a mul tettét.
A templomosok Tithianra néztek, aki nyugodt mozdulattal előhúzott a zsebéből egy kis tégelyt. Az üvegben egy bíborszínű hernyó tekergőzött.
— Ne öld meg, Rikus.
A mul a féregre meresztette a szemét, de nem engedte el a halálra rémült templomost.
— Tessék! Te is tartsd meg, amit ígértél!
Tithian csalódottan nézett rá.
— Előfordult már, hogy megszegtem a neked adott szavam?
Rikus nem válaszolt. A főtemplomos folytatta:
— Nem tudom, hogyan, de az egyik barátom megvette azt a lányt. Nem kell féltened. Az Asticles családból való Agis különbül bánik a rabszolgáival, mint a legtöbb ember a saját gyermekével.
Rikus elmosolyodott. Megpaskolta a fiatal templomos arcát, és eltaszította magától.
— Szerencsés fiú vagy.
Tithian a zsebébe süllyesztette az üvegcsét, és hátrahúzódott.
— Míg el nem felejtem... A mul dühkitörése miatt egy hétig valamennyien csak a táplálékotok felét kapjátok.
Anezka a mul fejéhez vágta Neeva fenőollóját. Rikus félreütötte a repülő tárgyat, ami majdnem kiverte az egyik szemét. Kezdte unni, hogy a néma félszerzet unos-untalan rátámad, de megértette, hogy dühös rá.
Miután a templomosok elmentek, a gaj kapcsolatba lépett a mullal.
A nőstényed... Sadira... nincs biztonságban, Rikus.
A mul a kőfalba öklözött, de ügyet sem vetett a csuklójából kiserkenő vérre.
— Tithian hazudott? — kérdezte fennhangon.
Tithian nem hazudott, de csak a gondolatai egy részét mondta el, válaszolt a gaj. A nőstényed Agisnál van, de Tithiannak van egy figyelője Agis odújában. Az a figyelő a nőstényed fátyolos barátait keresi.
— A Szövetséget?
— Miről beszélsz, Rikus? — kérdezte Neeva.
A mul gyorsan elmondta, mit hallott a gajtól.
— Sadira a Titkos Szövetség tagja? — morgott Yarig. — Ez lehetetlen!
— Akkor hol tanulta a varázslást? — kérdezte Neeva.
A törpe megvakarta kopasz fejét.
— Lehetetlen — ismételte konokul. — Rájöttünk volna.
Tithian mit akar tenni Sadira barátaival?, kérdezte Rikus a gajtól.
Meg akarja ölni a nőstényedet, felelt a lény.
Rikus dühödten felordított, és a magasba ugrott, hogy letépje a mennyezetről a gerendaként szolgáló mekillot-csontot. Az erőfeszítéstől felszakadtak alig behegedt sebei, de nem törődött a fájdalommal. Fellendítette a lábát, és az egyik vastag bordába rúgott.
— Mit művelsz? — kérdezte Yarig.
— Megszököm — hörögte Rikus.
Mielőtt megjön az etetőember?, kérdezte a gaj hitetlenkedve.
A mul újra a mennyezetbe rúgott.
— És mi lesz a játékokkal? — kérdezte Yarig. — Nem feledkezhetsz meg a nagy menetről!
— Ez sokkal fontosabb! — zihált Rikus. Összegörnyedt a bordájába hasító fájdalomtól.
Amikor leeresztette a lábát, és erőt gyűjtött a következő rúgáshoz, Neeva átkarolta a derekát.
— Majd inkább én — mondta. — Te most ahhoz is gyenge vagy, hogy egy szalmafedelet átszakíts, ez meg itt egy mekillot borda.
— Segítesz megmenteni Sadirát? — kérdezte Rikus meglepetten.
— Változtat valamin, ha azt mondom, hogy nem?
Amikor Rikus nem felelt, Neeva felugrott, és megmarkolta a csontgerendát.
— Hát ez az... — mondta, és fellendítette a lábát. Sikerült akkora lyukat szakítania a tetőn, amin még a mul széles válla is átférhetett.
Yarig döbbenten, megbántottam figyelte társai erőfeszítését. Amikor Neeva visszahuppant a cellába, Rikus a törpére nézett.
— Ti is velünk jöhetnétek, Yarig. Te, meg Anezka. Figyelmeztetjük Sadirát, azután beállunk az egyik sivatagi rabszolgatörzsbe. Szabadok leszünk.
— Szabadok? — visszhangozta a törpe. Tekintete elfelhősödött; Rikus látta rajta, néma harcot vív önmagával.
Anezka a társa mellé állt, és megfogta a kezét. Yarig ránézett.
— Te is ezt akarod, Anezka?
A félszerzet buzgón bólogatott.
Yarig lesütötte a szemét. Mély lélegzetet vett.
— Akkor eredj — intett. — Én nem mehetek veletek. Egyszerűen nem...
Anezka vad szemében csalódás tükröződött. Megrázta a fejét, és a törpe karjába csimpaszkodott.
— Eredj! — parancsolt rá Yarig. — Semmi okod a maradásra.
A félszerzet nem mozdult mellőle.
Neeva együttérzőn pillantott rájuk. Rikus még soha sem látta ilyennek.
— Yarig, most az egyszer nem tudnád meggondolni magad? Ha nem jössz, Anezka is maradni akar.
— Semmit sem tehetek — felelte a törpe. — Anezka nyugodtan elmehet, de nekem harcolnom kell a ziggurat-játékokon. Ez az életcélom.
— Az életcélod? — kérdezte Neeva.
— A törpék mindig választanak maguknak valami életcélt — mondta Yarig. — Úgy döntöttem, az enyém ez a viadal lesz. Megfogadtam, hogy részt veszek rajta, és ha megszegem az eskümet, halálom után élőholt szörnyeteggé válok. — Anezka vadállati szemébe nézett. — Menj Rikussal és Neevával. Te félszerzet vagy, nem törpe. Neked szabadon kell élned.
Anezka megrázta a fejét és Yarigba kapaszkodott.
Neeva nem törődött tovább a másik kettő érzelmeivel.
— Szükségünk lesz valami tervre, Rikus. Annyi templomos ólálkodik a telepen, hogy nem jutunk ki egykönnyen.
Ha megjön az etetőember, én segítek, ajánlkozott a gaj a cellája rácsait csapkodva. Engem is magatokkal kell vinnetek.
— Nem — mondta Rikus. — Nem törhetünk ki, ezért lopakodnunk kell. Ha magunkkal viszünk, erre nem lesz módunk.
Én majd elrejtem mindőtöket, jött a válasz.
Rikust bosszantotta, hogy a gaj egyszerre csak egyvalakivel tud beszélgetni. Gyorsan elmondta Neevának, mit hallott. A nő megrázta a fejét.
— Egyedül csináljuk — jelentette ki a mul.
Ne! Vigyetek magatokkal, vagy elárulom az etetőembernek, hová készültök!
Rikus elkomorodva elmondta társának, mivel fenyegetőzik a gaj.
— Nincs más választásunk — tette hozzá.
— Nem elég jó a terv — morfondírozott Neeva. — A két hold fényénél nem tudunk észrevétlenül a fal közelébe jutni.
Az etetés után én mindenkit elrejtek, ismételte a gaj.
— Hogyan? — kérdezte Rikus.
Bízz bennem!
— Nem bízom benned.
A gaj nem felelt, Rikusnak azonban támadt egy ötlete.
— Megjönnek az etetőemberek... Megjönnek, azután elhagyják a birtokot — mondta. — A szekerükkel kivihetnénk a gajt.
Neeva és Yarig elmosolyodott.
— Attól, hogy nem megyek veletek, még segíthetek — szólt a törpe.
Neeva összefonta maga előtt a kezét. Yarig a tenyerére állt, a nő pedig olyan magasra emelte, hogy elérje a mennyezeten tátongó lyuk peremét. A törpe felmászott, majd a kötelek és a csigák segítségével felvonta a cella rácsos kapuját. A négy gladiátor kilépett a folyosóra. Neeva trikalját és Anezka furkósbotját magukkal vitték, de Rikus életlen kardját és Yarig javításra szoruló pörölyét a cellában hagyták.
A folyosó sötét volt, az irhamennyezet hasadékain csak néhány erejét vesztett holdsugár férkőzött keresztül. A türelmetlen állatok tombolása hangosabb volt, mint valaha.
— Neeva! Menj Anezkával a bejárathoz, és őrködj — mondta Rikus. — Figyeljétek meg, hol vannak a templomos őrök.
Neeva bólintott, és a félszerzet kíséretében elindult a folyosó vége felé.
Ne feledkezz meg rólam, könyörgött a gaj. Ha itt hagytok, elmondom az etetőembereknek, hová készültök.
Rikus megmarkolta a gaj cellájának kapuját felvonó kötél végét.
— Nem hagyunk itt, de azt kell tenned, amit mondok.
Jól van. Megígérem.
Rikus átlesett a vasrudak között. A gaj a rács túlsó oldalán kuporgott, két csápja a fejéhez simult. A harmadik helyén, amit még Neeva szakított le róla, már ott sarjadzott egy új csáphajtás. A gaj összezárta rágóollóit, összetett szemével a padlót bámulta.
Rikus, bízva benne, hogy a lény szelíd viselkedése azt jelenti, betartja az ígéretét, megrántotta a kötelet. Sérült bordáiba fájdalom hasított. Felnyögött.
Yarig mellé állt, hogy segítsen. Mielőtt megmarkolta a vasrudakat, a gajra nézett, és felkiáltott:
— Vissza! Menj a cella túlsó végébe!
A lény engedelmesen becsoszogott az árnyékok közé. A törpe torokhangú morgással megfeszítette izmait, és segített felemelni a nehéz rácsot.
A gaj hirtelen előreszökkent; rozsdaszínű dárdaként suhant vissza a rácshoz. Yarigra rontott, tövises rágóollói a nyakára csattantak. Yarignak kiáltani sem maradt ideje.
Rikus eleresztette a kötelet. A súlyos rács a dög hátpáncéljának közepére zuhant. A vékony lábak eszelősen kaparászták a folyosó kövét.
Rikus megfeledkezve a bordáit hasogató fájdalomról a gaj fejéhez ugrott. Yarig torkából, az ollók tövise mellől sűrűn ömlött a vér.
— Hazudtál! — üvöltött Rikus, és a gaj egyik szemébe öklözött.
A hazugság hasznos dolog, felelte a lény. Mintha meg sem érezte volna az ütés erejét.
Rikus újra lecsapott, de most a három csáp mögötti pontot vette célba. A gaj az egyik csápjával, mintha korbács lenne, végigvágott a mulon. Iszonyatos, perzselő fájdalom ömlött szét Rikus oldalában; a bal karja megbénult. Jobb kézzel ütött.
A gaj Rikus arcába vágott. A mul agyába szürke üresség, a semmi képei áramlottak. Érezte, megtántorodik. A szörny lecsapott rá rágóollójával; Rikus a levegőbe emelkedett, és kizuhant a folyosóra.
Amikor felemelkedett, a gaj éppen Yarig feje köré fonta csápjait. A mul fájdalmas igyekezettel kapkodott lélegzet után. Lassan felállt.
Nincsenek gondolatai!, kiáltotta a gaj csalódottan. Nem él...
Könnyed fej mozdulattal félrehajította a törpe ernyedt testét, azután Rikus felé fordult, és páncélját feleresztve megpróbálta kirángatni magát a rácsos kapu alól.
A mul összeszedte minden erejét, és a gajra rontott. Amikor a dög szétnyitotta rágóollóit, Rikus felszökkent a levegőbe. Átzúgott a hatalmas ollók fölött, és mindét lábával a fejre dobbantott. Az ugró rúgás kiszabadította a gajt, és visszataszította a cellájába. A mul balra vetette magát, és hason fekve oldalra gördült. A rács alig néhány ujjnyival mellette csapódott a helyére.
Rikus hason kúszva eltávolodott a cella közeléből. Minden lélegzetvételkor irtózatos fájdalom szaggatta a bordáit. A rácsos karámokba zárt állatok tomboltak; majd szétvetették celláikat, amikor meghallották a küzdelem zaját, megérezték a vér szagát.
A mul nagy sokára felfedezett egy lobogó fáklyát a folyosón. Anezka érkezett rohanva, s fekete ruhacsomót hajított Rikus elé. Letérdelt Yarig holtteste mellé, lefogta pillátlan szemét, és egy Rikus számára érthetetlen félszerzet-gesztussal mindkettőt megérintette a homlokával.
Neeva a mul mellé lépett. Egyik kezében fáklyát, a másikban két lándzsát és egy obszidiántőrt tartott. Egy fekete templomosköpenyt viselt, éppen olyat, amilyet Anezka dobott a földre.
— Mi történt? — kérdezte. Letette a fegyvereket, s felsegítette társát.
Rikus a cellára mutatott.
— A gaj megtámadta Yarigot — magyarázta. — Hazudott.
— Apró kis csel... Tithiantól tanulta — állapította meg Neeva. A szíve fölé emelte, majd Yarig felé nyújtotta a kezét: a gladiátorok hagyománya szerint vett búcsút a törpétől.
Rikus a fegyverkupacra bökött.
— Ez meg micsoda?
— A kapunál találkoztunk néhány etetőemberrel, meg egy pár templomos őrrel — jelentette a nő. — Nem volt komoly.
Rikus felkapott egy lándzsát, és a gaj cellájához ment. A lény az egyik sarokban kuporgott; szemét és halálos érintésű csápjait a rács felé fordította.
— Ezt Yarigért kapod! — A mul behajította a lándzsát.
A fegyver a gaj csápjainak tövébe fúródott. A bestia visító hangot hallatva páncélja alá húzta a fejét.
— Ettől most megdöglik? — kérdezte Neeva. Magasra tartotta a fáklyát, hogy belásson a cellába.
— Remélem, néhány órát még élni fog — felelte Rikus.
Engem még senki sem győzött le!
A visítás akkor sem halkult el, amikor a gaj Rikus fejébe küldte üzenetét. A lény felemelte páncélját, és úgy fordult, hogy potroha hegyes vége a mulra és Neevára mutasson.
— Ideje indulnunk — mondta Rikus. Elhúzta társát a cella közeléből.
A gaj a következő pillanatban bűzös folyadékot lövellt a folyosóra.
Neeva felsegítette Rikusra a zsákmányolt köpenyt. Nem igazán illett rá, de a mul remélte, a kapuig így is sikerül majd eljutnia. Csak közelről lehetett észrevenni, mennyire feszül rajta a köpeny. Rikus bízott magában annyira, hogy ilyen helyzetben könnyedén és egyszerűen elintézi a kíváncsiskodót.
Amikor indulásra készen álltak, a mul felemelte Yarig testét. Úgy gondolta, a törpe nem örülne, ha éppen Tithian rabszolgatelepén lenne a sírja.
— Velünk jössz, Anezka?
A félszerzet bólintott.
A három gladiátor a kijárat felé indult. Anezka a megmaradt lándzsát vette magához, Rikus és Neeva egy-egy obszidiántőrt rejtett a köpenye alá. Saját fegyvereiket a cellájukban hagyták, mert tudták, a gladiátorszerszámok mindenkiben gyanút keltenének.
A folyosó végére érve kiléptek a kapun. Rikus a fejére húzta a köpeny csuklyáját. Korán volt, a két hold még nem emelkedett túl magasra, így remélhették, hogy a sötétség elrejti őket. A tornyokban a két-két őrön kívül egy-egy templomos is állt.
Az etetőemberek négykerekű szekere a kapu mellett várakozott. A ráhajigált dögök és félig még élő állatok iszonyatos bűzt árasztottak.
— Szórjuk le a rakományt — mondta Rikus. — Etessük meg az állatokat, akkor talán elhallgatnak végre.
Gyorsan elvégezték a munkát. Válogatás nélkül behajigálták a húst a cellákba, ügyet sem vetve arra, hogy milyen bestia toporzékol a rács túlsó oldalán. A szekér kiürült. Rikus ráfektette Yarig testét. Elvette Anezkától a lándzsát, a kezébe nyomta saját tőrét, és ráparancsolt, feküdjön a társa mellé.
Rikus a szekér elé fogott kankhoz lépett. A jámbor állat alig ért a derekáig. Kitines teste három részből állt: körte alakú fejből, amihez két vékony csáp tartozott, hosszúkás torból, amit három pár rovarláb támasztott, és egy duzzatag potrohból.
Rikus még sohasem irányított kankot, de éppen eleget utazott szekéren ahhoz, hogy ismerje a hajtás alapelemeit. Szabad kezével felemelte a szekér előtt heverő ostort, és a kank két csápja közé csapott. Legnagyobb meglepetésére az állat ügetésbe kezdett.
— Azt akarod, hogy mindenki ránk figyeljen? — kérdezte Neeva a szekér után loholva. — Lassíts!
— Jó... De hogyan?
A szőke gladiátornő kikapta társa kezéből az ostort, és párszor az állat csápjai közé vágott. A kank lelassított.
Végiggurultak a keskeny ösvényen, azután jobbra térve ráfordultak a hátsó kapuhoz vezető útra. A toronyőrök közül néhány megállt, és lenézett rájuk, de egyikükön sem látszott, hogy riadót akarna fújni.
Az út végére értek. Két alacsonyabb torony között hatalmas, fa kapuszárnyak sötétlettek. A tornyokban egy-egy őr posztolt, és csupán egyetlen templomos ellenőrizte őket.
Neeva egyenesen a kapu felé irányította a szekeret, és ügyelt rá, nehogy a kank felgyorsítsa vagy lassítsa az iramot. A két toronyőr és a templomos közömbösen figyelte az álruhás gladiátorok közeledtét. Az egyik posztos elforgatott a tornyában egy kereket — a kapu lassan kinyílt.
A szökevények behajtottak a tornyok közti árnyékos részre.
— Megállj! — kiáltott le a templomos.
Neeva a mulra nézett. Rikus bólintott, hajtsa végre a parancsot. A nő addig csapkodta az ostorral a kank csápjainak tövét, míg a szekér végül megállt.
— Nem testeket láttam a szekéren? — kérdezte a templomos.
— De igen — mondta Rikus. — Rátámadtak Tithianra. Kivisszük őket a raakléknak.
— Jobb lesz, ha vetek rájuk egy pillantást. — A templomos nagyot sóhajtva lemászott a létrán.
Neeva kérdőn nézett a társára. Rikus megvonta a vállát, és hátralesett Anezkára. A félszerzet halottnak tetette magát: egyik karját úgy tartotta a háta mögött, mintha kitört volna.
A templomos leért a torony tövébe, és a szekér mellé lépett. Ember volt; állán háromnapos borosta sötétlett.
— Lássuk csak, mi ez itt? — mormogta. Benyúlt a szekérbe, s megérintette Yarig nyakát. Amikor ujjait bemocskolta a ragacsossá alvadt vér, undorodva visszarántotta a kezét. Látszott rajta, fogalma sincs, mit tegyen. — Ezek halottak.
— Hát persze! — felelt Rikus. — Én magam végeztem velük.
A templomos fintorogva végigmérte a mult, és egy intéssel jelezte, a szekér áthaladhat a kapun. Neeva megvárta, míg a kapuszárnyak kinyílnak, majd kihajtotta a kankot a tornyok közül.
Síri, bíbor árnyalatokban játszó, végtelennek tetsző sziklás puszta terült el előttük.
— Most hova megyünk, Rikus? — kérdezte Neeva, s vágtatásra buzdította a kankot.
— Az Asticles birtokra, ahhoz az Agishoz — felelt a mul. — Bárhol legyen is...